Ez a tér a Menház Színpad, amelynek nemcsak megteremtője, fenntartója, igazgatója, hanem – és ez számára nagyon fontos – a jegypénztárosa is. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen szerinte a színésznek mindenhez érteni kell. Honnan? "Ha királyt játszottam a színpadon, akkor sem kérdezték meg tőlem, honnan tanultam királykodni. " A belépőjegyek tekintélyes részét személyesen adja el. Az internetes lehetőséget is megteremtette ugyan, hiszen nehéz kitérni a kor kényelmes és gyors gyakorlata elől, ám jegypénztárosnak lenni, az valami más. Bejön a néző, jegyet kér, s nekem nagyjából három percem van arra, hogy fölmérjem: mi érdekelheti, milyen hangot kell megütnöm vele – idézi fel jegypénztárosi szerepét a színművész. Ha elfogyott az a jegy, amiért jött, ajánlok neki mást. Beszélgetünk, az esetek 99 százalékában meggyőzöm, s nem megy el belépő nélkül. Megkérdezem tőle: vidámabbat vagy sötétebbet akar? Mondom, nézze meg Örkényt. Azt feleli, őt az nem érdekli. De én meg szeretném, ha érdekelné. Majdnem mindig sikerül rábeszélnem valamelyik előadásra.
Lehet tapsolni, van rá ok: Gáti Oszkár Jászai-díjas színművész, a győri Menház Színpad vezetője kimagasló színészi és szinkronszínészi munkássága, valamint színházalapító és szervező tevékenysége elismeréseként Szent László-díjat kapott június 27-én, a városi Szent László-napi díszközgyűlésen. Gáti Oszkárnak nincs beteges küldetéstudata, tudja, hogy önmagában a színház nem váltja meg, sőt még csak nem is változtatja meg a világot. A színház játék, igaz, ha jó, akkor halálosan komoly is lehet. Szembesít saját sorsunkkal, lelkiismeretünkkel, a történelemmel, elhalasztott esélyeinkkel, kinevetteti teszetoszaságainkat, kisszerűségeinket. Segít átérezni mások sorsát, amelyben néha a sajátunkra ismerünk. Gáti Oszkárnak saját színpada van: a Menház Színpad. Nem az épület az övé, hanem a ház szelleme. Ebbe az apró térbe belefér a világ. Sorsdöntő útválasztásaink, sodródásunk a történelemben, elrontott szerelmeink, mindennapi megmérettetésünk, önmarcangolásunk, humorunk és bátorságunk, esendőségünk, elbukásunk és talpraállásunk, sírásunk és nevetésünk, árulásaink, megbocsátásaink, vezeklésünk és újrakezdésünk.
"El is kellett költöznünk onnan, pedig szerettem ott lakni. Hiányzik a temető csendje. Most egy nagyon forgalmas utcában lakunk, nehezen viselem a zajt. Az éjszakáim nagy része azzal telik, hogy számolom az autókat, amelyek elmennek a ház előtt. " Gáti Oszkárnak búcsúznia kell a színházától és a másodállásától is Kénytelen volt bezárni győri színházát Gáti Oszkár, ám nemcsak ettől, de a másodállásától, a temetőgondnokságtól is búcsúznia kell.
– Odalett az őszi lecsóm, pedig föl volt karózva szépen a paradicsom, mégis mindent lerombolt a vihar – kesereg. Gáti Oszkár tizenhét éven át volt a Győri Nemzeti Színház tagja. Megismerte az itt élő emberek ízlésvilágát, s megtalálta azt a kulturális piaci rést, ahol az igényes előadóestekkel, kamaradarabokkal, beszélgetésekkel be lehetett törni, mert ezekre a sikeres produkciókra valós igény mutatkozott, amit persze felkelteni, fejleszteni, formálni, fenntartani kellett. A Menház Színpad első hónapjának 16 előadásán 12 Kossuth-díjas művész lépett föl. A jegyek pillanatok alatt elfogytak. A színészek is szívesen jönnek, jó a tér, a közönség, s a művészek is rendesen meg vannak fizetve, mondja Gáti Oszkár. Hozzáteszi: a jegyek ma már valamivel lassabban fogynak el, de most is szinte mindig telt ház előtt lépnek fel az előadók. Tudom – szúrja közbe –, ha a bulvárújságok címlapjain szereplő celebeket hoznék, özönlenének a nézők, a minőségből azonban nem engedek, itt hakni nem lesz, gagyit nem adok el.
A sok ökörködés hogy a csudába is volna fárasztó?! Ez mind csak »ökörködés«? Lear király, Ványa bácsi, Otelló, Ádám… Rendben, kicsit komolyan veszem, de azért alapvetően jót mulatok rajta. Az Otelló nem mulatságos: hogy őrjöng a féltékenységtől, s magába szúrja a kést? III. Richárdot is röhögtem, amiért mindenkit megöl maga körül. Micsoda elmebeteg gondolkodás! Most a Szentivánéji álomban Oberont is kineveti? Hát egy hülye ember, persze hogy kikacagom! De igazából ezzel a darabbal valahogy nem vagyok kibékülve. Azt látom, hogy Shakespeare összecsapta, mint még sok mást is. Jó pár művében játszottam, s mindig elég bajom volt velük, vagy inkább a zseni slendriánságával. Merthogy sok mindent csak úgy »odadob«, amit ugyebár egy zseni megengedhet magának, a színész meg kínlódjon vele! Úgy vettem észre, hogy hosszú évek óta szinte kizárólag főszerepet játszik. Igen, lehet, hogy a külsőm erre predesztinál. Meg hallani az utolsó sorban is, amit mondok. A kortársaim java része elhízott, ellustult.
Ötvenöt és hatvan év között nem állítom, hogy Dunát lehet rekeszteni ezzel az alkattal, ami én vagyok: még meg tudok állni a lábamon, rám lehet adni egy ruhát, egy palástot úgy, hogy a jelmeztervező is boldog, nem botlok el benne. A korona sem esik le a fejemről, és állítólag még valahogy kinézek. Ennek köszönhető. Nem vagyunk sokan, ezért én most tudok dolgozni. És a tanulás? Könnyen megy? Ha eltökélem magam, könnyen megy, csak mindig kitalálok valamit, hogy ne kelljen. De hát muszáj! El kell tartani magamat meg a családomat. Ez a munkám, ezért kapom a fi zetésemet. Ha volna pénzem, nem mennék föl a színpadra. Nem élvezi ezt a munkát? De élvezem! Ám mindezzel együtt ha nem pénzfüggő volna az életem, nem csinálnám. Akkor mivel foglalná el magát? Ülnék a kertemben, kapálnék, túrnám a földet, nevelném a két pici gyerekemet, olvasnék, zenét hallgatnék… A színészmesterséggel mi a problémája? Nézze, mindamellett, hogy sokan hangoztatják: mindent megtennének a tapsért, a nézők könnyeiért és kacagásáért, én azt mondom: sokkal nagyobb árat fi zetek azért, hogy elviselem mindazt, amit ebben a szakmában el kell tűrni.
Gáti Oszkár 2008-ban a Győri Nemzeti Színház évadzáró ülésén döntött úgy, hogy hátat fordít a színészetnek. Azóta volt temető gondnok, vezette saját színházat, elárulta, most miből él. Kiadta és jelenleg terjeszti Verebes István hátraarc című könyvét. A Jászai Mari-díjas színész, rendező, dramaturg idén tavasszal kereste meg, elküldte készülő könyve kéziratát, mert kíváncsi volt a véleményére. A hatvanévnyi színháztörténeti emlékből született könyv annyira megtetszett Gáti Oszkárnak, hogy kiadta - írja a Femina. Gáti Oszkár 2008-ban a Győri Nemzeti Színház évadzáró ülésén döntött úgy, hogy hátat fordít a színészetnek. Ezt követően a győri zsidó temető gondnokaként dolgozott, családjával a kőfalakon belül laktak. 2015-ben megnyitotta a Rába-parti városban a Menház Színpad nevű teátrumát, ahova neves színészek közreműködésével kamarai előadásokat szervezett, de az intézményt 2018-ban, a taotörvény módosítása miatt kénytelen volt felszámolni. 12 év után a temetőgondnoki állása is megszűnt.
Látom a fi atal kollégáim szenvedését is… Vegyük csak példának a Magyar Filmszemlét. Mindössze tizenöt emberről szól, itt meg vagyunk ezerötszázan, közülünk ezer éhezik. Ezt maga nem is tudja! Valóban nyomorognak! Bizony nekik az a boldogság, ha megtapsolják őket. Egészen más dolog látni a felszínen lévő fényt, a csillogást, mint benne élni. Még akár nekem is, aki nem tartozom a legalsó kategóriába. Már sokan elmondták, hogy a színész rettentően kiszolgáltatott, hiszen arcát, testét teszi színpadra, fi lmvászonra… Nem is ezért kiszolgáltatott. Inkább azért, mert mindenki belerúghat. Bárki! Ez önt is érinti? Hogyne! A hentesnél ezelőtt húsz évvel még szólhattam, hogy: »drága kisasszony – vagy hentes bácsi –, ha náthás, és az ujjával törli az orrát, utána ne fogja meg a sonkát, s tegye papírba, mert én azt megeszem! «. Ha ma én ilyesmit teszek szóvá, nem az van, hogy bocsánatot kér, és a kesztyűért nyúl, hanem azt feleli: »azt hiszi, hogy mert maga színész, magának mindent lehet?! « Ez a válasz.
7d7k.com, 2024